Ábrahám nyomdokain

"Az Úr ezt mondta Abrámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel." (1Móz 12,1-2)

Ezekkel a szavakkal kezdődik a Biblia egyik monumentális története Ábrahám pátriárka vándorlásáról, akit Isten igaznak fogadott el a hite alapján. A Biblia egyértelműen Ábrahámot állítja elénk mint a hit ősatyját ("Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el").

Mit jelent ma ez a történet nekünk? Miben gyökeredzik az istenhit, és hogyan lehetünk Ábrahám követői?

"Nem hihetünk anélkül, hogy ne hagynánk magunk mögött a megszokott és szeretett dolgokat" - állítja K. Douglas és F. Voigt egyik könyvükben. Ugyanitt ez is olvasható: "Sokunk életének tragédiája, hogy nagyon is szeretünk megtelepedni és berendezkedni a középszerűség világában, ahol gyakran messze elmaradunk személyes elhivatottságunk mögött...Késznek kell lennünk arra, hogy elhagyjuk "közepes" kényelmi zónánkat, elinduljunk, és rálépjünk hivatásunk útjára."

Te is magadra ismertél? A középszerűség iránti kísértés igen nagy! Péter például így szólt a megdicsőülés hegyén: »Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.« (Mt. 17,4) Péter úgy vélte, bizonyára ennél többet már nem is kaphat Istenből, úgy gondolhatta, most végre révbe ért a hite. Nem úgy a mestere! "A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." - mondta Jézus (Lk 9,58). Az intézményesített keresztény egyház írott történetének jelentős részét ugyancsak a megtelepedés és a berendezkedés története dominálja.

Vajon értjük-e a hitet? "Ideje lenne már megállapodnod" - szól az atyai intelem az izgága fiatalemberek számára, akik nyughatatlanul keresik a helyüket a világban. Azután mikor végre megtalálják, fáradtságos munkával kiépítik a saját kényelmi zónájukat, és zsupsz, máris foglyai lettek saját középszerűségüknek. De mivel keményen megdolgoztak érte, ezt nagyon is nehéz beismerni, ti. azt a bizonyos elmaradást személyes elhivatottságuk mögött.

Az intézményesített keresztény egyház is ezt a személyes mintát másolja azzal, hogy derék felmenőink nem kis harcok árán megvetették lábukat egy ellenséges világban, létrehozták az első templomaikat, létrehozták a keresztényi államberendezkedést és megannyi "biztonságos" színteret. Ezzel együtt azonban el is veszett valami Krisztus egyházából. Talán épp a lényeg, az ábrahámi hit!

No de ne legyünk igazságtalanok őseinkkel és magunkkal: Ábrámnak is sok idejébe telt, amíg elindult atyja Táré házából az ismeretlen felé. Ábrám a "magasztalt atya" végül "sok nép atyja" lett az Úristentől elnyert ígéret szerint: "Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek." (1Móz 17,5)

Ábrahám példája reményt adhat nekünk is, hogy ne törődjünk bele személyes hivatásunk elvesztegetésébe, hanem hanem hamar induljunk tovább utunkon a hit erejével.

"Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük." (Zsid 13,14)